Természetesen nem ment mindig minden zökkenőmentesen.

Voltak nézeteltérések.

Verónica világos határokat szabott.

Mauricio hibázott, aztán megtanult bocsánatot kérni.

Camila pedig tovább nőtt, házi feladatok, hisztik, születésnapok és végtelen kérdések közepette.

Egy napon azt mondta, szeretné meglátogatni az édesapja sírját.

Mindannyian együtt mentek.

Camila egy rajzot vitt magával.

Óvatosan a sírkőre helyezte.

A kép közepére saját magát, az édesanyját és Andrést rajzolta.

Kicsit távolabb Mauricio és Sofía álltak.

– Szia, apa!

Verónica a mellkasára tette a kezét.

– Megismertem a testvéreidet.

Mauricio lesütötte a szemét.

– A bátyád pont olyan mérges arcot tud vágni, mint te. De már tudom, hogyan kell megnevettetni.

Sofía letörölte a könnyeit.

Camila apró tenyerét a sírkőre helyezte.

– Én is annyira szerettelek volna megismerni.

Senki sem próbálta szavakkal megtörni a csendet.

Verónica a lánya mellett maradt.

Mauricio néhány lépéssel távolabb várakozott.

Csak akkor ment közelebb, amikor Camila induláskor felé nyújtotta a kezét.

A nyolcadik születésnapján Camila egy kis fényképalbumot kapott ajándékba.

Mauricio összegyűjtötte Andrés képeit, és mindegyik mellé leírt egy-egy emléket.

Verónica a moreliai közös életük történeteivel egészítette ki az albumot.

Olyan emlékekkel is, amelyek még mindig fájtak neki.

Miután elfogyott a születésnapi torta, Camila egy különös fényképre bukkant.

Az apja állt rajta, karba tett kézzel, felvont bal szemöldökkel.

A kislány azonnal utánozni kezdte.

– Nem fogom még egyszer elismételni!

Mauricio is karba fonta a kezét, és felhúzta a szemöldökét.

Camila nevetésben tört ki.

– Nem így, bácsikám! Nem jól csinálod!

Mauricio egy pillanatra megdermedt.

Bácsikám.

Ez az egyetlen szó mélyen megérintette.

Aztán újra megpróbálta utánozni a grimaszt.

Ezúttal még rosszabbul sikerült.

Sofía a nevetéstől majdnem kilöttyintette a kávéját.

Verónica is szívből nevetett velük.

Mauricio Camilát figyelte.

Mostanra már képes volt felismerni az ismerős arckifejezést anélkül, hogy minden alkalommal az elveszített öccsét keresné a kislányban.

Már ismerte Camila kedvenc ételeit.

A tréfáit.

A huncut mosolyát.

És azt a szokását is, hogy elrejti a cipőjét, amikor még nem akar hazamenni.

Amikor Mauricio búcsúzni készült, Camila odarohant hozzá, és szorosan átölelte.

– Szombaton is eljössz, ugye?

Mauricio elmosolyodott.

– Ha anyukád is beleegyezik.

Verónica az ajtóból bólintott.

Camila visszaszaladt a nappaliba, hogy újra megmutassa Sofíának a fényképalbumot.

Mauricio még egy ideig az ajtóban maradt.

Odabentről vidám nevetés hallatszott.

Éveken át az a felvont szemöldök volt az utolsó emléke egy keserű veszekedésről.

Egy testvérről, akit elveszített, mielőtt bocsánatot kérhetett volna tőle.

Most azonban ugyanaz a mozdulat egy egészen más helyen várta.

Egy apró, szeretettel teli otthonban.

Egy házban, ahová nem a pénze vagy a hatalma miatt léphetett be, hanem azért, mert volt ott valaki, aki őszintén örült annak, hogy újra láthatja.