Hajléktalannak adtam ki magam, hogy kiderítsem, mi áll a szüleimtől örökölt klinikán történt 14 rejtélyes haláleset mögött. Éjfélkor egy nővér fecskendővel a kezében az ágyamhoz lépett, és odasúgta: „Ennek a nőnek senkije sincs. Senki sem fogja keresni.” Nem sikítottam, csak félreütöttem a kezét. Ám amikor megjelent az igazgató – a férfi, akiben 35 éven át feltétel nélkül megbíztam –, rájöttem, hogy családom legsötétebb titkát is ő őrzi.
1. RÉSZ
– Ha ennek a nőnek nincsenek hozzátartozói, senki sem fogja megkérdezni, mi történt vele – suttogta a nővér, miközben lassan a karomhoz emelte a fecskendőt.
Csukva tartottam a szemem.
De minden idegszálammal ébren voltam.
Azon az éjszakán értettem meg, hogy a családom klinikáján történt tizennégy gyanús haláleset egyáltalán nem véletlen volt.
És hogy könnyen én lehetek a következő áldozat.
Inés Vargasnak hívnak. Negyvenegy éves vagyok, és mindössze három nappal korábban még nyugodt, gondtalan életet éltem a kanadai Montrealban.
Édesapám édesanyámmal, Doloresszel együtt alapított egy magánklinikát Guadalajarában.
Amikor hatéves voltam, azt mondták, hogy anyám egy hirtelen fellépő betegség következtében meghalt.
Két évvel később apámat is elveszítettem.
Rogelio Salcedo, apám legjobb barátja és a klinika igazgatója, mindent a kezébe vett.
Elküldött az egyik nagynénémhez, fizette a tanulmányaimat, és minden karácsonykor képeslapot küldött nekem.
Harmincöt éven át úgy tekintettem rá, mint a megmentőmre.
Egészen addig a napig, amíg egy névtelen e-mailt nem kaptam.
„A Santa Lucía Klinika ingyenes ellátást biztosító részlegén nyolc hónap alatt tizennégy beteg halt meg. Mindannyian idős emberek voltak, közeli hozzátartozók nélkül. Vizsgálja át a kórlapjaikat, mielőtt végleg eltűnnek.”
Magyarázatot követeltem.
Rogelio biztosított róla, hogy súlyos beteg emberekről volt szó, és a klinika mindent megtett az életük megmentéséért.
Ezért úgy döntöttem, személyesen járok utána az igazságnak.
Egy utcai piacon használt ruhákat vásároltam.
Magamra húztam egy kopott pulóvert, a hajamat egy régi kendő alá rejtettem, az irataimat pedig biztonságos helyre tettem.
A Kanadából érkezett, elegáns és jómódú nő eltűnt.
A helyét Nina vette át.
Egy vezetéknév nélküli hajléktalan asszony.
A személyzeti bejáratnál elmondtam, hogy rosszul érzem magam, és nincsenek nálam személyazonosító okmányok.
Miután egy orvos megvizsgált, ágyat kaptam az ingyenes ellátást nyújtó osztályon.
Ott ismertem meg Gabriel Ruiz doktort.
Hetvenéves orvos volt, aki még mindig dolgozott, mert – ahogy ő fogalmazott – a betegei cserbenhagyása sokkal rosszabb lenne, mint az, ha soha nem vonulna nyugdíjba.
Miközben a kezemet vizsgálta, hirtelen közelebb hajolt hozzám.
– Ön Inés Vargas.
Megfagyott bennem a vér.
– Honnan tudja?
– A fényképe évtizedek óta ott áll Rogelio irodájában. És megkaptam a levelét is. Én voltam az, aki értesítette ezekről a halálesetekről.
Megkérdeztem, miért nem fordult már régen a rendőrséghez.
– Mert a gyanú és a bizonyíték két különböző dolog. Ebben a klinikában pedig gyakran előbb tűnnek el az iratok, mint maguk a betegek.
Még aznap délelőtt Rogelio néhány üzletember társaságában végigjárta az osztályt.
– Ez a hely Dolores Vargas emlékét őrzi – jelentette ki büszkén. – Itt senkit sem hagyunk magára.
A látogatók tapsolni kezdtek.
Én mozdulatlanul feküdtem az ágyamon, és némán bámultam a falat.
Aznap éjszaka lépteket hallottam közeledni.
Patricia Montes, a főnővér állt meg az ágyamnál egy fiatal betegszállító kíséretében.
– Biztosan ellenőrizted, hogy nincs családja? – kérdezte.
– Semmiféle irat nincs nála, asszonyom.
– Akkor fogd le a karját.
Amint a tű hegye hozzáért a bőrömhöz, ösztönösen mozdultam.
Félreütöttem Patricia kezét.
A fecskendő az ágy alá esett.
– Megtámadott! – sikította Patricia. – Ez a nő teljesen megőrült!
Két alkalmazott megragadott és lefogott, miközben Patricia észrevétlenül beljebb rúgta a fecskendőt az ágy alá.
Bezártak egy elkülönítőszobába.
Negyven perccel később Rogelio lépett be.
Abban a pillanatban, ahogy felismert, lehervadt a mosoly az arcáról.
– Inés… Micsoda csalódás. Úgy neveltelek, mintha a saját lányom lennél.
– Mit akartak beadni nekem?
Olyan közel lépett hozzám, hogy alig néhány centiméter választotta el az arcunkat.
– Itt senki sem tudja, ki vagy valójában. Mindenki számára Nina vagy. Egy iratok nélküli nő, aki megtámadta a személyzetet.
Aztán olyasmit mondott, amit soha életemben nem fogok elfelejteni.
– Apád is azt hitte, hogy leleplezheti a titkaimat.
Mielőtt távozott, még kiadott egy utasítást:
– Írják be a kórlapjára, hogy öngyilkossági hajlama van.
Néhány másodperccel később a folyosóról hallottam, ahogy Patriciához beszél.
– A harmadik emeleti lépcső korlátja még mindig törött, igaz? Holnap megoldjuk a problémát.
Abban a pillanatban mindent megértettem.
Nem állt szándékukban élve kiengedni engem abból az épületből.
