Hajnali négy óra húsz perckor az elkülönítő ajtaja szinte hangtalanul kinyílt.

Gabriel doktor állt a küszöbön.

– Tizenöt percünk van. Ha Rogelio rájön, hogy segítek magának, mindketten komoly bajba kerülünk.

Egy sötét folyosón vezetett végig, majd egy apró irattárba vitt, ahol dohos levegő és régi kartondobozok szaga fogadott.

Az egyik asztalon vastag dosszié hevert.

– Két éve gyűjtöm ezeket a bizonyítékokat – magyarázta.

Az első lapon egy állítólagos végrendelet másolata szerepelt.

Egy nyolcvankét éves nő, Josefina Hernández, a zapopani házát egy olyan szervezetre hagyta, amelyet Rogelio közeli emberei irányítottak.

Három nappal később meghalt.

A következő irat egy Eusebio Martínez nevű férfié volt.

Egy hasonló dokumentummal átadott egy Tonalában található telket.

Öt nappal később ő is meghalt.

És még több ilyen eset akadt.

Kétséges hitelességű aláírások.

Mindig ugyanaz a közjegyzői iroda.

És a vagyonátruházásokhoz kísértetiesen közeli halálozási dátumok.

– Hányan? – kérdeztem elcsukló hangon.

– Harmincegyen tizenegy év alatt. Ebből tizennégyen csupán az elmúlt nyolc hónapban.

Elviselhetetlen szorítást éreztem a mellkasomban.

– És ezt soha senki nem vizsgálta ki?

– Ezek az emberek magányosan éltek. Néhányuknak még olyan hozzátartozója sem volt, aki a haláluk után elvitte volna a személyes holmijukat.

Gabriel egy újabb lapot mutatott.

Egy füzet lefényképezett oldalát láttam rajta.

Nevek, lakcímek, gyógyszerek és dátumok sorakoztak egymás alatt.

– Patricia mindent feljegyez. Az eredeti füzet a szekrényében van, az egyenruhái alatt.

– Miért tartja meg?

– Mert eszébe sem jut, hogy egyszer valaki átkutathatja a holmiját. Ráadásul azt is ebben vezeti, hogy mennyi pénzt kap.

Megkérdeztem, miért kockáztatott ennyit ezeknek a bizonyítékoknak az összegyűjtéséért.

Gabriel lesütötte a szemét.

– A nagymamám egy másik intézményben halt meg. Nem sokkal később előkerült egy végrendelet, amely szerint a házát egy teljesen idegen emberre hagyta. Akkor még orvostanhallgató voltam. Senki sem volt hajlandó meghallgatni.

Egy pillanatra elhallgatott.

Aztán halkan folytatta:

– Akkor megfogadtam, hogy soha többé nem fordítom el a fejem, ha igazságtalanságot látok.

Ebben a pillanatban női ének hallatszott át a szomszédos szobából.

Valaki egészen halkan énekelt.

– Aludj, csillagocskám, a Hold vigyáz rád… Ha megszólal a gezerigó, anyukád karjába zár…

Megdermedtem.

Ez nem egy közismert altatódal volt.

Édesanyám találta ki nekem, amikor még kicsi voltam.

Volt benne egy különleges becenév, amelyet rajta kívül senki sem használt.

Csillagocskám.

Így szólított mindig, amikor féltem.

– Ki énekel? – kérdeztem.

– A hetes szoba egyik betege. Három hónapja került ide egy pszichiátriai intézetből. A kórlapja szerint demenciában szenved, és már a saját személyazonosságára sem emlékszik.

Az ének tovább szólt.

Hirtelen úgy éreztem, mintha a lábaim nem bírnának tovább megtartani.

– Látnom kell őt.

Gabriel megpróbált visszatartani.

– Inés, még egyáltalán nem lehetünk biztosak benne…

De én már kinyitottam az ajtót.

A fal mellett álló ágyon egy ijesztően sovány, idős nő feküdt.

A haja teljesen megőszült.

A bal szemöldöke fölött apró, félhold alakú heg húzódott.

Ismertem azt a heget.

Édesanyám egy családi nyaraláson szerezte, amikor leesett a kerékpárjáról.

Térdre rogytam az ágya mellett.

– Anya?

Az idős asszony abbahagyta az éneklést.

Lassan felém fordította a fejét, és az arcomat fürkészte.

A tekintetében félelem és mélységes zavarodottság tükröződött.

– Ki vagy te? – suttogta.

Megfogtam a kezét.

– Inés vagyok. A te csillagocskád.

Az ujjai remegni kezdtek.

Óvatosan megérintette a homlokomat, végigsimított az arcomon, majd az orromon.

– Arturo szeme van neked – motyogta, miközben kimondta apám nevét.

Könnyek csordultak végig az arcomon.

– Azt mondták, meghaltál.

Rémülten nézett rám.

– Rogelio mutatott nekem egy papírt. Azt mondta, te is meghaltál.

Gabriel hátrált egy lépést.

Az arca halálsápadttá vált.

Édesanyám váratlan erővel szorította meg a kezemet.

– Apád rájött, mit művel az az ember – suttogta. – Azon az éjszakán, amikor fel akarta jelenteni, Rogelio eljött hozzánk…

Ekkor hirtelen megszólalt valaki az ajtó túloldalán.

– Milyen megható családi találkozás!

Rogelio volt az.

A kezében egy dossziét tartott.

Egy dossziét, amely azt a titkot rejtette, amely harmincöt évvel ezelőtt darabokra törte a családom életét.

3. RÉSZ

Rogelio az ajtóban állt.

Olyan nyugodtnak tűnt, hogy az sokkal félelmetesebb volt bármilyen fenyegetésnél.

Makullátlanul vasalt inget viselt, a csuklóján aranyóra csillogott, mellkasához pedig egy sárga irattartót szorított.

Úgy nézett ki, mint egy üzletember, aki éppen egy fontos megbeszélésre érkezett.

Nem pedig úgy, mint aki harmincöt éven át eltüntetve tartott egy asszonyt.

– Inés – szólalt meg lágy hangon. – Mindig is kíváncsi kislány voltál. Pontosan olyan, mint az apád.

Védelmezően édesanyám ágya elé álltam.

– Meg ne próbáljon még egyszer a közelébe menni!