Ekkor már képtelen voltam visszatartani a könnyeimet.
Óvatosan magamhoz öleltem.
Harmincöt éven át több ezer kilométerre éltünk egymástól.
Mindketten abban a hitben, hogy a másik már nem él.
És az az ember, aki mindezt tette velünk, ott állt előttünk.
Rogelio az órájára pillantott.
– Igazán megható történet. Kár, hogy egy pszichiátriai diagnózissal rendelkező beteg szájából hangzik el.
Gabriel kihúzta magát.
– Egy pszichiátriai diagnózis nem jelenti automatikusan, hogy az emlékei hazugságok. És azt sem indokolja, hogy megfelelő orvosi vizsgálat nélkül folyamatosan gyógyszerezzék.
– Vigyázzon magára, doktor úr!
– Vigyázni fogok. De a maga helyében inkább azok miatt az iratok miatt aggódnék, amelyeket megtaláltunk.
Rogelio arckifejezése egy csapásra megváltozott.
– Miféle iratok?
Gabriel nem válaszolt.
Megértettem, hogy még időt kell nyernünk.
Rogelio az ajtó felé indult.
– Hívom a biztonságiakat. Egyikük sem hagyhatja el ezt a helyiséget, amíg nem tisztázzuk a helyzetet.
– Mielőtt ezt megtenné – szólaltam meg –, szeretnék kérdezni valamit.
Megállt.
– Miért őrzi még mindig azt a fényképemet, amelyen hatéves vagyok?
Meglepődött.
– Apád ajándékozta nekem.
– Nem. Apám az íróasztalán tartotta azt a képet. Maga a halála után vette magához.
Rogelio összeráncolta a homlokát.
– És ennek mi köze bármihez?
– Mindenhez.
Évekkel korábban, amikor még jótevőmnek hittem azt az embert, jártam az irodájában.
Tökéletesen emlékeztem az ezüst képkeretre.
A fénykép a hatodik születésnapomon készült.
Fehér ruhát viseltem, a kezemben pedig egy rongybabát tartottam, amelyet édesanyám varrt nekem.
A kép mögött vastag kartonlap volt.
Apámnak volt egy különös szokása.
Fontos feljegyzéseket rejtett a családi fényképek mögé.
Mindig azt mondta, hogy senki sem keres titkokat ott, ahol csak szép emlékeket lát.
Talán csupán egy furcsa hóbortja volt.
De azon a hajnalon mindenképpen meg kellett bizonyosodnom róla.
– Gabriel – suttogtam –, be kell jutnunk az irodájába.
Rogelio gúnyosan felnevetett.
– Most már ki is akartok rabolni?
– Tudni akarom, mit tett apám irataival.
Először emelte fel igazán a hangját.
– Apád rám bízta ezt az intézményt! Én tartottam működésben, miközben te Kanadában élvezted a gondtalan életedet!
Édesanyám összerezzent.
– Arturo soha nem engedte volna, hogy ezt tedd a betegekkel!
Rogelio dühösen felé fordult.
– Arturo egy naiv bolond volt! Ingyen akarta gyógyítani az embereket, anélkül hogy egy pillanatra is elgondolkodott volna azon, miből lesz rá pénz!
Ezzel a mondattal sokkal többet árult el magáról, mint szerette volna.
Az ő szemében a szegényeken való segítés gyengeség volt.
A betegek nem emberek voltak számára.
Hanem akadályok.
Kiadások.
Vagy olyan vagyontárgyak tulajdonosai, amelyekből pénzt lehetett csinálni.
Gabriel észrevétlenül elővette a telefonját.
– Mennünk kell – súgta.
Rogelio egy lépést tett felénk.
Ekkor azonban mozgás hallatszott a folyosóról.
Kevin volt az, a fiatal betegszállító, aki Patriciával együtt megjelent az ágyamnál azon az éjszakán.
Halálsápadt volt.
– Salcedo doktor, keresik az adminisztráción.
– Várjanak.
– Azt mondják, sürgős. Emberek érkeztek, akik a gyógyszer-nyilvántartásokat akarják látni.
Rogelio felváltva nézett ránk.
Végül kiment, de előtte figyelmeztetett, hogy a biztonságiakkal tér vissza.
Azt nem tudta, hogy Gabriel már hetek óta együttműködött a Jalisco állam ügyészségén dolgozó egyik nyomozóval.
És azt sem sejtette, hogy az orvos azon a hajnalon már üzenetet küldött nekik, amelyben figyelmeztette őket, hogy az életem közvetlen veszélyben van.
A személyzeti lépcsőn felmentünk a negyedik emeletre.
Gabrielnél volt egy vészkulcs, amelyet a karbantartás vezetője adott neki.
Ő is segítette a nyomozást.
Kinyitottuk az irodát.
Minden pontosan úgy nézett ki, ahogy emlékeztem rá.
A bőrfotelek.
A falon függő diplomák.
Apám portréja.
És a kis ezüst képkeret.
Remegő kézzel felemeltem.
Óvatosan levettem a hátlapját.
A fénykép mögött egy gondosan összehajtogatott, vékony borítékot találtam.
Az elejére apám kézírásával ezt írták:
„Inésnek, amikor elérkezik az idő.”
Egy pillanatra úgy éreztem, megáll a szívem.
A borítékban az alapítvány alapító okiratának hiteles másolata, a kapcsolódó közjegyzői nyilvántartások hivatkozási számai és egy személyes levél volt.
Gabriel alaposan átnézte a papírokat.
– Inés, ez azt írja, hogy az édesanyja volt az alapítvány elsődleges kedvezményezettje. Ha ő már nem lenne, a megfelelő jogok az ön nagykorúvá válásakor önre szállnának.
– És Rogelio?
– Ő kizárólag bizonyos vagyonelemek ideiglenes kezelésére kapott felhatalmazást. Saját döntése alapján sem el nem adhatta, sem hitelfedezetként nem használhatta fel őket.
Le kellett ülnöm.
Rogelio éveken át azt állította, hogy apám negyvenöt éves koromig ráruházta a klinika teljes irányítását.
Erre a kitalált megállapodásra hivatkozva akadályozta meg, hogy betekintsek a könyvelésbe.
Az eredeti okirat azonban egészen mást bizonyított.
