Rogelio röviden felnevetett.

– A közelébe menni? Drágám, ez az asszony évtizedek óta az én jóvoltomból kap ellátást. Nélkülem már régen az utcán végezte volna.

Anyám egész testében remegni kezdett.

Felismerte azt a hangot.

Éveken át hallotta, még akkor is, amikor már a saját nevére sem tudott visszaemlékezni.

Gabriel előrelépett.

– A betegnek pihenésre van szüksége. Az egészségi állapota rendkívül érzékeny.

Rogelio megvetően nézett rá.

– Ruiz doktor, holnap azonnal elintézem az áthelyezését. Már így is túl sokáig tűrtem, hogy beleüsse az orrát a dolgaimba.

Azzal kinyitotta a dossziét.

Megszárgult iratok, régi fényképek és egy halotti anyakönyvi kivonat lapult benne.

Azonnal felismertem a rajta szereplő nevet.

Dolores Vargas.

A halál időpontja: szeptember 17., harmincöt évvel ezelőtt.

A halál oka: szívbetegségből eredő szövődmények.

A tőlem néhány lépésre fekvő asszonyra néztem, aki nehezen kapkodta a levegőt.

– Ez az okirat hamis – mondtam.

– Ezt előbb bizonyítanod kellene.

Rogelio becsukta a dossziét.

– Jogilag Dolores halott. Te pedig egy külföldi nő vagy, aki hamis személyazonossággal jelent meg a klinikámon, és megtámadta az egyik ápolónőt.

– Mexikói vagyok.

– Akkor magyarázd meg, miért éltél ennyi éven át külföldön, és miért nem látogattad meg egyszer sem az anyádat!

A szavai pontosan ott sebeztek meg, ahol a legjobban fájt.

Egész életemben bűntudatot éreztem, amiért magam mögött hagytam Guadalajarát.

Eladtam a régi emléktárgyaimat, dobozokba zártam a fényképeket, és megtanultam a szüleim nélkül élni.

De soha, egyetlen pillanatra sem gondoltam arra, hogy egyikük még mindig rám vár.

Édesanyám felemelte a fejét.

– Ne őt hibáztasd – suttogta. – Te szakítottál el minket egymástól.

Rogelio arcáról eltűnt a mosoly.

Életemben először láttam félelmet a szemében.

– Dolores, össze vagy zavarodva. A gyógyszereid…

– Nem vagyok összezavarodva.

A hangja gyenge volt, de határozott.

– Emlékszem, mit tettél azon az éjszakán.

A csend, amely ezután következett, végtelennek tűnt.

Anyám megkért, hogy üljek le mellé.

A keze jéghideg volt.

– Apád rájött, hogy Rogelio pénzt sikkaszt az alapítványból – kezdte. – És nem aprópénzről volt szó. Az adományokat arra használta, hogy mások nevére ingatlanokat vásároljon.

Emlékezett rá, hogy Arturo heteken át vizsgálta a könyvelést.

Duplán kiállított számlákat, nem létező beszállítókat és olyan banki átutalásokat talált, amelyekre senki sem tudott magyarázatot adni.

Egyik este bejelentette, hogy rendkívüli kuratóriumi ülést hív össze, és minden dokumentumot átad a hatóságoknak.

Rogelio azonban még azelőtt megjelent az otthonukban, hogy ezt megtehette volna.

A két férfi csaknem egy órán keresztül veszekedett.

Édesanyám az ebédlő ajtaja mögé rejtőzve hallgatta a vitát.

– Apád közölte vele, hogy el van bocsátva – folytatta. – Rogelio pedig azt válaszolta, hogy senki sem dobhatja ki abból az intézményből, amelyet szinte a saját tulajdonának tekint.

Másnap Arturo elindult, hogy találkozzon egy ügyvéddel.

Útközben autóbalesetet szenvedett.

Eleinte úgy tűnt, szerencsésen megúszta, mindössze kisebb sérülésekkel.

Ám nem sokkal később különös telefonhívások érkeztek a házukba.

Ismeretlenek azt állították, hogy az iratok eltűntek, és Arturo jobban tenné, ha befogná a száját.

Apám megértette, hogy meg kell védenie a családját.

Másolatokat készített a dokumentumokról, és megkérte az ügyvédjét, hogy vizsgálja át az alapítvány jogi felépítését.

Két évvel később egy újabb közúti balesetben életét vesztette.

Halálával együtt a gyanúja is feledésbe merült.

– Soha nem tudtam bizonyítani, hogy Rogelio állt a balesetek mögött – mondta anyám. – De azt pontosan tudom, mit tett velem.

Azon az éjszakán, amikor állítólag meghalt, Rogelio két férfival érkezett a házukhoz.

Azt mondták, Arturo engedélyezte, hogy idegösszeomlás miatt egy klinikára vigyék.

Anyám tiltakozott.

Erre az egyik férfi lefogta, a másik pedig beadott neki valamilyen szert, amitől teljesen kábulttá vált.

Amikor magához tért, egy magánintézetben találta magát, messze Guadalajarától.

Heteken keresztül rólam kérdezősködött.

Azt mondták neki, hogy meghaltam.

Hamis dokumentumokat mutattak, és azt állították, hogy apám elveszítette a józan eszét.

Amikor megpróbált megszökni, a kórlapjára ráírták, hogy téveszmékben szenved, és tartós intézeti kezelésre szorul.

– Eleinte folyton a nevedet kiabáltam – vallotta be. – Aztán annyi gyógyszert kezdtek adni, hogy néha egész napokra nem emlékeztem.

Az évek során többször áthelyezték más intézményekbe.

A kórlapjait megváltoztatták.

A neve eltűnt.

Végül egy azonosítatlan hozzátartozókkal rendelkező, magányos asszonyként tartották nyilván.

Az egyetlen dolog, amit soha nem felejtett el, a közös dalunk volt.

– Minden este elénekeltem – mondta. – Arra gondoltam, ha tovább éneklem, talán egy napon visszatérsz hozzám.