– És ha más módszert keresnek?
– Akkor ki kell derítenünk, mit terveznek. De egyelőre nem tudhatják meg, mennyi mindent fedeztél fel.
Mielőtt elutaztam volna, ismét megtaláltam a kék mappát.
Az ebédlőben hevert néhány számla között, amelyeket Mariana korábban megkért, hogy válogassak szét.
Nem törtem fel semmilyen zárat.
Rodrigo dolgozószobájába sem mentem be.
Egyszerűen kinyitottam a mappát, amely a lányom által rám bízott papírok között feküdt.
Odabent megtaláltam a kertészet értékbecslését, egy közjegyzői meghatalmazás tervezetét és egy orvosi fejléccel ellátott dokumentumot.
A teljes nevem alatt egyetlen mondat állt.
Amint elolvastam, remegni kezdett a kezem.
„Fokozatos kognitív hanyatlás, amely akadályozza a saját vagyon önálló kezelését.”
A dokumentumot két héttel korábbra dátumozták.
Azon a napon tíz órán keresztül felügyeltem egy faszállítmány lerakodását Guadalajarában.
A papír alján szereplő orvossal pedig életemben nem találkoztam.
Lefényképeztem az iratokat, majd gondosan visszatettem őket a helyükre.
A mappa legalján azonban még valami lapult.
Egy 8 000 000 peso összegű életbiztosítási kérelem.
A kedvezményezett Rodrigo volt.
A biztosított személy aláírásának helyén az én nevem szerepelt.
Valaki megpróbálta meghamisítani az aláírásomat.
Ráadásul meglehetősen ügyetlenül.
Egy másik részen Mariana írta alá a dokumentumot kérelmezőként.
Kiállított kötvényszám még nem szerepelt rajta, csupán egy ügyintézési azonosító.
Le kellett ülnöm.
Ez már rég nem pusztán az ellopott pénzről szólt.
Ezek az emberek hamis képet próbáltak kialakítani az egészségi állapotomról.
Közben a tulajdonommal kapcsolatos iratokat készítettek elő.
És még a halálomra is pénzügyi terveket építettek.
Aznap délután közöltem velük, hogy néhány napra vissza kell mennem Guadalajarába, mert gondok adódtak a rózsáimmal.
– Most nem mehetsz el! – tiltakozott Mariana. – Mateónak szüksége van rád!
– Mateónak van anyja és apja – válaszoltam.
Rodrigo csak megvonta a vállát.
– Tégy, amit akarsz, Teresa.
Másnap reggel repülőre ültem.
A repülőtérről egyenesen a bankba mentem.
Bemutattam a személyazonosító okmányaimat, és kértem Mariana külön hozzáférésének megszüntetését.
Bejelentettem a gyanús átutalásokat is.
A banki ügyintéző felvette a panaszomat, de figyelmeztetett, hogy a szabályosan kiadott hozzáférési adatokkal indított tranzakciókat külön meg kell vizsgálniuk.
Nem ígérhette meg, hogy visszakapom a pénzemet.
Ezután Lucía irodájába mentem.
Együtt átnéztük az összes dokumentumot.
Az ingatlan-nyilvántartás szerint a telek továbbra is kizárólag az én tulajdonomban állt.
Valaki ugyan érdeklődött egy lehetséges ügylet előkészítéséről, de az adásvétel még nem történt meg.
Lucía azt is elmagyarázta, hogy az állítólagos orvosi szakvélemény önmagában nem foszthat meg a jogi cselekvőképességemtől.
Éppen a feljelentéshez szükséges iratokat rendeztük, amikor megcsörrent a telefonom.
Mariana hívott.
Annyira zokogott, hogy alig értettem a szavait.
– Anya, ne gyere vissza Monterreybe! Rodrigo tudja, hogy megnézted a bankszámlát!
Ekkor lépteket hallottam.
Majd megszólalt a vejem.
A hangjából ítélve közvetlenül Mariana mellett állhatott.
– Mondd el neki, mi történt az elsővel – suttogta.
A következő pillanatban megszakadt a hívás.
3. RÉSZ
Hatszor próbáltam visszahívni Marianát.
Egyszer sem vette fel.
Végül üzenetet írtam neki.
Megírtam, hogy nem akarok veszekedni Rodrigóval. Csak azt szeretném tudni, hogy Mateo biztonságban van-e.
Húsz perccel később megérkezett a válasza.
„Együtt vagyunk. Holnap felhívlak. Ne gyere ide.”
Legszívesebben azonnal felszálltam volna az első repülőgépre.
De tudtam, hogy ha terv nélkül jelenek meg ott, talán még rosszabbá teszem a helyzetet.
Lucíával együtt feljelentést tettünk a jaliscói ügyészségen a jogosulatlan átutalások és az általam alá nem írt, hamis aláírásokat tartalmazó dokumentumok miatt.
A banki bejelentésem valamennyi igazolását is gondosan megőriztem.
A hatóságoknak ki kellett vizsgálniuk, ki milyen felelősséggel tartozik.
Azt is tudtam, hogy attól még senki nem adja vissza a pénzemet, hogy dühösen telefonálgatok.
Egyetlen gondolat azonban szüntelenül gyötört.
Mariana aláírása az életbiztosítási kérelmen.
Valaha eladtam az ékszereimet, hogy ki tudjam fizetni a lányaim egyetemi tanulmányait.
Pontosabban az egyetlen lányomét, Marianáét.
Most pedig már abban sem voltam biztos, hogy felfogta, mekkora veszélybe sodort engem.
Másnap reggel egy barátnője telefonjáról hívott.
– Mateo velem van – mondta azonnal. – Eljöttünk, amikor Rodrigo kiment az egyik építkezésre. Nem tudja, hol vagyunk.
– Meghallgatlak, Mariana. De most az egyszer a teljes igazságot akarom hallani.
Hosszú csend következett.
Aztán végre beszélni kezdett.
– Az egész egy kölcsönnel kezdődött. Rodrigo azt mondta, hogy egy építőipari vállalat tartozik neki, és ha nem fizetünk ki néhány számlát, elveszíthetjük a házunkat. Megkért, hogy utaljak át 90 000 pesót a számládról. Megesküdött, hogy a hónap végéig mindent visszafizet.
